Juhász Gyula: MIKULÁS

MIKULÁS

Tegnap este a cipőmet
Az ablakba kitettem.
Szegény cipő - kettő egy pár -
Didergett a hidegben.
Egyik kesely, másik fakó,
Mind a kettő oly kopott,
Mind a kettő olyan keshedt,
Oly régen talpaltatott.
Az egyiknek nincsen sarka,
A másiknak orra nincs,
Ütött-kopott szegény párák,
Mind a kettő drága kincs.
Együtt voltak háborúban,
A békében úgyszintén,
No meg a forradalomban,
Ellenben is, úgy mint én.
Együtt jártak hóban, fagyban,
Esőben és lucsokban,
Eredménnyel versenyeznek,
Melyik rongyos még jobban?
Reggel aztán csoda történt,
A két cipőt elvitték,
Bizonyosan megtalpalják,
Várom őket mos is még.
Lesz majd bennük dió, alma,
Füge, cukor, tárca is,
Lisztjegy, szénjegy, egy színházjegy
S fényűzési bárca is!


1920

Bezárult egy ajtó

"Heves esőcseppek verték a kis ablakot,
De bent az öreg házban már senki sem lakott.
A bútorokon por lapul, és csend lett már az úr,
A kis szobára sötétség, és némaság borul.
Az asztalon egy lámpa áll, és egyre arra vár,
Hogy a kopott ajtón újra kattanjon a zár.
Hogy belépjen a szobába egy őszes vén apó,
És nyomában egy hajlott hátú kendős vén anyó.
A kemencében ott van még egy rőzse köteg,
Oda szokott begyújtani a két kisöreg,
Csak ültek csendben szótlanul, a kezük összeért,
Mind a kettő a másiknak hálás volt ezért.
Ám egy napon nem jött haza, csak vén apó,
A szeme könnytől csillogott. s az arca oly fakó,
A csizmáján még érződött a sáros föld szaga,
És tudta, hogy az anyó többé nem jöhet haza.
Még utoljára lámpát gyújtott, és rendet rakott,
Ráncos kezén a petróleum mély szagot hagyott.
De nem bánta, hisz nincs ki mondja-mosson mán kezet,
mert vacsorálni ilyen kézzel tuggya nem lehet.-
Még vissza nézett az ajtóból, minden rendbe már,
A néma csendben fáradt hangon csikordult a zár.
Gyere Bodri- szólt az ebnek, ki a fűben feküdt.
A kertben tarka szép virágok nyíltak mindenütt.
Letérdelt az öreg, és egy nagy csokrot szedett,
Majd felállt, és nem bánta, hogy a szeme könnyezett.
Az apó lába fáradtan, és oly lassan haladt,
Már várta egy kis sírhalom a diófa alatt,
Rátette a virágot, és melléje feküdt
Csak a sötétség és némaság honolt mindenütt.
És kitárult egy ajtó, mely a túlvilágra nyit
S az öreg kutya fájdalmasan sokáig vonyít".

Attila Tilla: Minden napra egy gondolat

Mertél már élni szabadon egy percet?
Ültél e egy padon olvasva egy verset?
Mosolyogtál e már vad idegenre?
Ha nem, ülj le pihenni. Eltelik az élet.

Mikor csodáltál meg szerelmes párokat?
Mikor valósítottál meg egy régi álmodat!?
Mikor élvezted a magányos csendet?
Az életed telik. Most tégy benne rendet.

Ébredtél már reggel mosollyal arcodon?
Léptél e már túl meg nem nyert harcokon?
Öleltél e már egy árva gyermeket?
Az órád ketyeg. Élvezd a perceket.

Nézted e már fűből a hulló csillagot?
zivtál már magadba friss harmat illatot?
Járta e már át a nap fénye lelkedet?
Élvezd a perced. Hagyd most a terveket.

Hallgasd meg kérlek a madár csicsergést.
Egy percre engedd el az óra ketyegést.
Az egyetlen mi véges csak az idő s a létünk.
A jelenből rohanunk. A holnaptól félünk.

Baranyi Ferenc: Tudod-e, mit teszel?

Tudod-e, mit teszel?
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e mit teszel?
Mikor süketvak vagy készakarva:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.

(2012)

  

Karai Gábor: Néked írom e levelem...

Néked írom e levelem gyermekem
Ki a távolban éled a te felnőtt életed
Könnyek áztatják e kis levélpapírt
Ezért néhány betű most össze folyik
Nagyon fáj most az én szívem
Bánat gyötri az én lelkemet
De meg bocsátok én drága gyermekem
Akkor is ha soha nem keresel engemet

Mert mi mást tehet egy anyai szív
Még akkor is ha minden éjjel sir
Csak reménykedik a sok sok hajnalon
Hogy egyszer haza hoz majd a te sorsod
Akkor leszek én majd ismét boldog
Ha azt hallom anya nézd itt vagyok
De nem tudom eljő e az a nap
Mikor ismét haza találsz majd

De most be fejezem e kis levelem
Mert a könnyektől nem látom már a betűket
A szívem is fáj mert égeti a vágy
Hogy majd téged ismét lát
És mikor olvasod e kis levelem
Érezned kell hogy szeretlek gyermekem
Most nyugovóra térek én is már
Reménykedve hogy holnap haza találsz..

Leon Hansen: Legyen időd

Legyen időd a virágok illatára,
Míg végigsétálsz életutadon.
Legyen időd a küzdelmen túl,
Hogy enyhüljön a fájdalom.

Legyen időd a madárdalra,
Mellyel meghasad a hajnal,
S ahogy a nap elkezdődik,
Úgy be is fejeződik majdan.

Legyen időd látni a napot,
Ahogy felkel és eltűnik.
Megtalálsz majd minden gyönyört,
Mely életedben nem szűnik.

Legyen időd áldásokra,
Bár úgy érzed nem elég.
Többet jelent, mint gondolnád,
Becsüld meg az értékét.

Legyen időd száműzni a gyűlöletet,
Ahol, s amikor csak lehet.
Az emberi gyarlóságot vesd meg,
Ne a társad, ki örökké téged szeret.

Legyen időd, utódod szeretni,
S minden pillanatban boldog leszel.
Szereteted mindent felülmúl, s
Földi dolgokról tudomást sem veszel.

Legyen időd felebarátodra,
S ami mindennél fontosabb,
Hamis bálványt ne imádjál,
Fogadd el hát önmagad.

Ha torz a kép, amit
Mások rólad látnak,
Legyen időd megváltozni,
Élj te is a mának.

Mindig segíts a szenvedőn,
Nyújtsd feléjük jobbod,
Elégedett leszel akkor,
S megkapod a jussod.

Legyen időd erkölcsben élni,
S az életed így lesz teljes.
Tiszteld mások jogait,
S tégy úgy, ahogy számodra kedves.

Legyen időd megbecsülni
Azt a tényt, hogy itt vagy,
Hisz tudod, van egy fensőbb erő,
Ki ha hiszel, félni nem hagy.

Ha betartod a nagy dolgokat,
Végül boldog leszel.
Ha nem akarod, s nem próbálod,
Lelked később vezekel.

Az anyagi javakat szeretted gyűjteni,
Nem gondoltál búra, s betegségre.
Van még itt egy apró kérdés:
Vajon volt-e időd az egészségre?

Nem oly szükséges a vagyon,
Márkás autón úgysem jársz.
Lelkiekben legyél gazdag,
Magad előtt szebb utat találsz.

Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.

Aki ezt a verset írta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle bölcs bagoly,
Zord romok közt huhukol......

(Gábor Marianne 1917. április 26-án született. Édesapja, Gábor Ignácz a magyar verstan megújítója volt.....

Sok híresség megfordult náluk, emlékkönyvébe verset írt Heltai Jenő is.)